0

Prológus: Hallom gondolatait

Aki még nem járt a Föld Alatti Városban, az el sem tudja képzelni, milyen szörnyű hely. Én már csak tudom, hiszen itt születtem, és nőttem fel, úgy, hogy életem eddigi tizennyolc évében még egyszer sem láttam a napfényt.

Körülbelül száz évvel ezelőtt, amikor megjelentek a földön ádáz ellenségeink, az óriások, úgy tűnt, az emberiség teljesen ki fog halni. Elég hamar a kihalás szélére kerültünk. Az óriások és az emberek közötti erőkülönbség mindent elsöprő. Persze, én magam ezt csak pletykákból tudom, mert a Föld Alatti Városban élők közül senki nem látott még igazi óriást. Annyit tudunk róluk, hogy emberevő hatalmas lények, egészen három méterestől húsz méteresig terjedhet a magasságuk.

A túlélő emberek három falat építettek; a Máriát, a Rózsát és a Sinát. Ide zárkóztunk be körülbelül száz évvel ezelőtt, és azóta senki nem látott egyetlen óriást sem.

Az én családom három generációval ezelőtt – azaz azóta, hogy megépültek a falak – került a Föld Alatti Városba. Meglehet, hogy a legbiztonságosabb területek közé tartozik, de olyan borzalmas idelent élni, hogy néha azt kívánom, inkább élnék a legkülső fal, a Mária fal mögött, és legyen fent az esélye, hogy megtámadnak az órások (amennyiben áttörik a falat, bár ez lehetetlen), mint hogy örök életem végéig idelent rohadjak.

A családom Közép-Európából, pontosabban Magyarországból került ide. A magyar nemzetiség közül két család maradt életben, és került a falak mögé, mindkét család a Föld Alatti Városba. Borzalmas szegénység és nyomor között nőttek fel az őseim is, és én is. Kész vagyonokat kell fizetni azért is, hogy elhagyhasd a Föld Alatti Várost, és láthasd a felszínt, de ott sem maradhatsz sokáig, hiszen akik idelent születnek és élnek, nem tartoznak a hivatalos felszíni állampolgárok közé, ezért rövidesen vissza kell ide jönniük.

Szóval a családom utolsó életben maradottja én vagyok. Édesanyám belehalt a születésembe, a testvéreimről és az apukámról pedig semmit sem tudok, csak azt, hogy nyomuk veszett anyám halála után. Így kerültem két naposan a másik magyar származású családhoz, akik az én családom jó barátai voltak a kezdetektől fogva. Ők neveltek fel, ők tanítottak meg mindenre, és én mindig is csak egy nyűg voltam a nyakukon, egy újabb éhes száj, akit valahogy etetni kell, a lány, a fogadott gyerek a szomszédból, aki még csak kellő intelligenciával sem rendelkezik ahhoz, hogy ösztöndíjjal tanulhasson a Föld Alatti Város egyetlen elemi iskolájában. Így végül a nevelő szüleim - akiket jogosan nevezhetek a saját szüleimnek –, tanítottak meg az alapokra. Az én érkezésemkor már volt egy négy éves fiú gyerek a háznál, valamint a hölgy éppen kilenc hónapos terhes volt, vészesen közel a szüléshez. Így lehet, hogy az eredeti tervükben szereplő két gyerek helyett jött egy harmadik is, az én személyemben.

Egyébként mivel magyar származásúak vagyunk, utolsókként beszéljük is anyanyelvi szinten a magyart, valamint a szüleink magyar neveket adtak nekünk. Én lettem Király Evelin, felvettem a nevelő szüleim családnevét, hogy én is teljes jogú családtagnak érezhessem magam. Már nem is emlékszem az eredeti vezetéknevemre.

A magyar neveket elég nehéz kimondani az ittenieknek, így mind „elangolosítottuk” őket, így lettem én Ivy King, a család másik két fiú gyermeke pedig Damon (a Dávidból) és Nahuel King (a Norbiból). A fiúk olyanok nekem, mint a tulajdon testvéreim. Sőt, általában az édestestvéreimnek is vallom őket, hiszen úgy vélem, nem a vér kötelez, ott az otthonod, ahol szeretnek, így néha már el is felejtem, hogy nem vagyunk vér szerinti rokonságban a fiúkkal.

Az átlagnál egy kissé butább és túlzottan hiperaktív gyerekként elég hamar felfedeztem (a testvéreimmel együtt), hogy a kinti világ nem is olyan békés és fényűző, mint gondoltuk volna. Sokkal de sokkal veszedelmesebb és félelmetesebb, de annál izgalmasabb hely. Csak néznem kellett a háztetőről az amerikai származású szomszédainkat, akik a katonáktól lopott háromdimenziós manőverfelszerelésekkel (amik akkor még gőzöm sem volt, mire szolgálnak) úgy szárnyaltak a levegőben, mint a legszabadabb madarak, és rövidesen mindenre rá is jöttem.

Sikerült összebarátkoznom Isabellel és Farlannal, akik igencsak közel kerültek a szívemhez, ahogyan Rivaille is, bár ő soha nem kedvelt engem. Betegesen tisztaságmániás és mogorva volt, de annál okosabb és jószívűbb ember, aki mindennél jobban szerette Isabelt és Farlant, akik rövidesen a legjobb barátimmá váltak.

Csak aztán, jött a Katonai Rendőrség, és minden elromlott.

El kellett tőlük búcsúznom, és soha többé nem láttam őket. Ez két évvel ezelőtt volt. Az egyetlen barátaim lelépték, és soha nem kaptam tőlük egy árva levelet sem. Elhagyták ezt a borzalmas helyet, amit éppen annyira utáltak, mint én, csatlakoztak a Sina falon belül dolgozó Katonai Rendőrséghez, és arisztokrata életmódba kezdtek. Legalábbis nekem ezt mondták. De ezek után a „legjobb barátaimtól” még egy levelet sem kaptam. Meg is ingott a bizalmam az emberekben. Én is elloptam három darab 3D-s manőverfelszerelést, és kitanultam a használatukat, Damonnal és Nahuellel együtt. Milyen rég is volt, hogy ez az egész elkezdődött…

Aztán hasonló dolog történt, mint két évvel ezelőtt Rivaillékkal.

Én igazán nem szándékosan löktem fel az étellel telerakott szekeret, tényleg puszta véletlenből repültem neki, ugyanis éppen hátrafelé néztem, így nem láthattam, mi van előttem. Eltaroltam a szekeret, ami nem csak, hogy felborult, még el is tört, és minden élelem szétgurult a földön. Pechemre éppen a Föld Alatti Városnak ezen részén járőrözött a Katonai Rendőrség, így a kereskedők azonnal a nyakunkba zúdították őket.

- Kapják el őket! - ordította az egyik férfi. Én repültem bal oldalt, Damon középen, Nahuel pedig jobb oldalt, így tökéletesen egyszerre tudtak rám nézni, és egy-egy rosszalló pillantást lövelltek felém.

- Ezt jól megcsináltad, főnök – gúnyolódott Damon.

- Ne hívj főnöknek! - ugattam le, pedig tudtam, hogy csak azért hív így, hogy húzhassa az agyamat.

- Erre most nincs időnk. A Katonai Rendőrség a nyomunkban van! - vetett véget a kialakuló vitának Nahuel. Ahogy hátranéztem, tíz elszánt katona volt a nyomunkban, mind háromdimenziós manőverfelszerelésekkel repültek, és gyakorlottan lövellték ki a zsinórokat épületről épületre. Lassan kezdtek beérni minket. Ahogy egyre közelebb kerültek, észrevettem a címerüket, és elkerekedett szemmel fordultam előre.

- Ezek nem a Katonai Rendőrségtől jöttek – közöltem, mintha csak az időjárásról beszélnék.

- Mi van? - képedtek el a fiúk.

- Ők a Felderítő Egység!

- Mi legyen? - fordultunk egyszerre Damonnal Nahuelhez.

- Azt hittem, te vagy a főnök! - fintorgott az öcsém.

- Te meg az okosabb. Találj ki valamit – vontam vállat.

- Szétválunk! - vágta rá azonnal Nahuel, mire a következő elágazódásnál én balra kanyarodtam, Nahuel jobbra, Damon pedig ultragyors fokozatra kapcsolt, és tovább haladt egyenesen. Legalább öt katona Damon után iramodott, de lehet, hogy több is, utánam csupán egy fiú jött, a többiek pedig Nahuelt vették célba. A győztesek vigyorával pillantottam hátra. Ennyit tud a Felderítő Egység. Csupán azért, mert én lány vagyok, egy embert küldtek utánam.

Csak aztán sikerült előre innom a medve bőrére, ugyanis a következő pillanatban kifogyott az üzemanyag a felszerelésemről. Azonnal lehervadt a mosoly az arcomról, és bár nem voltam távol a talajtól, körülbelül három méterre, mégis akkorát estem, hogy mire felbírtam volna állni, a Felderítő Egység katonája beért, a fiatal srác pedig könnyűszerrel a földre terített.

- Aú! - jajdultam fel. - Vigyázz már! - nyavalyogtam, amikor a srác beletérdelt a hátamba.

- Bocs – motyogta, miközben hátrafeszítette a karomat, és bilincsre vert, még védekezni sem volt időm, olyan gyorsan cselekedett. Köpni-nyelni nem tudtam, amikor hirtelen az ölébe kapott, és lazán sétálni kezdett abba az irányba, amerről jöttünk. Erősen tartott, és szigorúan az arcomat tanulmányozta.

- Te meg mit nézel? - kezdtem ficánkolni. Nekem is lehetőségem adatott jobban megnézni az arcát. Mogyoróbarna szemei voltak, és világosbarna haja, a tekintetéből sütött a gyerekesség, ugyanakkor a gyász is, látszott rajta, hogy kissé megvan törve. Egy ideig nem válaszolt, csendben cipelt, én pedig még jobban ficánkolni kezdtem.

- Jobban teszed, ha nem mozogsz – tanácsolta.

- Hagyjál! Mit… - kezdtem volna erősen ellenkezni, amikor visszaért velem a főutcára, ahol már mindenki jelen volt. Néhány lakos érdeklődve nézett ki az ablakán, de ezen kívül teljesen kihalt volt a környék, csak mi voltunk az utcán. A katonák körbevették a szintén bilincsre vert testvéreimet, aztán az engem elfogó srác letett a földre, a kör szélére.

- Megvan a lány is! - jelentette a parancsnokának.

- Nocsak, húgi – morgott Nahuel. - Meglepődtem volna ha olyan nagy az egód, mint amennyire tele van a tartályod.

- Ugyan! Megsértődtem volna, ha engem kihagytok a buliból – húztam el a számat. Muszáj volt türtőztetnem magamat, ha nem akartam még nagyobb galibát okozni magunknak, pedig igazán pipa voltam Nahuelre, amiért tudta, hogy nincs teljesen megtöltve a felszerelésem tartálya, és mégsem szólt.

- Elég legyen! - tartotta fel a kezét egy szőke hajú, kék szemű, az akcentusából ítélve német származású férfi. Nem beszélt hangosan, mégis olyan tekintélyt parancsoló volt a hangja, a tekintete pedig olyan tüzes, hogy nyomban elhallgattam. Ő volt a parancsnok, ez nem is volt kérdés.

- Béna – súgta oda nekem Damon.

- Fú, csak szabaduljak ki, úgy elkaplak! - ígértem a fejemet csóválva.

- A saját érdeketekben jobb, elhallgattok, és válaszoltok a parancsnok kérdéseire – súgta valaki hátam mögül, úgy, hogy csak én halljam. Felismertem a hangját, az engem elfogó srác volt az. Szerettem volna hátranézni rá, vagy legalább beinteni neki, de a tekintetem megakadt egy, a parancsnok mellett álló, idegesen engem figyelő, mogorva tekinteten.

Bárhol felismertem volna ezt a hideg szempárt. Rivaille volt az, a volt legjobb barátaim „testvére”. Körülbelül ő is olyan kapcsolatban volt Farlannal és Isabellel, mint én Damonnal és Nahuellel, annyi különbséggel, hogy ők nem együtt nőttek fel, de tudtam, mennyi mindent jelentenek egymásnak. Rivaille most is hasonlóan nézett ki, mint két éve, de azért elég sokat változott. Korábban sem találkoztam vele valami sokat, és a kapcsolatunk enyhén szólva sem volt baráti, de a szemeit bárhol, bármikor felismertem. Régebben is zárkózottságot és érdektelenséget sugárzott, most azonban sokkal megtörtebbnek látszott. Sokkal magasabb, és izmosabb lett, valamint olyan tekintélyt parancsolóan nézett, hogy még jobban megijedtem tőle, mint az első találkozásunkkor, amikor még csak egy tizenhárom éves kislány voltam, és összebarátkoztam Isabellel meg Farlannal.

Úgy láttam, teljesen tisztában van vele, ki vagyok, láttam a szemein, hogy ő is felismert engem, azonban Damonnak és Nahuelnek halvány sejtelme sem volt róla, miért nézek olyan furcsán, egyben döbbenten Rivaillera.

Biztos voltam benne, hogy nem valami kis pozícióban van, hiszen a parancsnok oldalán állt!

De a nagy kérdés az volt; mit keres Rivaille a Felderítő Egységben? És hol van Isabel, meg Farlan? Mert őket sehol sem láttam…

- Ivy, mi az? - zökkentett ki a gondolataim közül Nahuel.

- Csak néhány kérdést teszek fel, de szeretném, ha arra őszintén válaszolnátok – kezdte a parancsnok. Egyszerre néztük fel rá. Legalább két méter magasan tornyosult felénk.

- Engem Erwin Smith-nek hívnak, én vagyok a Felderítő Egység parancsnoka – mutatkozott be. Aztán várakozóan nézett ránk, és beletelt egy kis időbe, mire megértettem mit akar. Ráadásul egyenesen rám nézett.

- Ó. Értem. Én… én Ivy – nyögtem ki. Többet nem is bírtam mondani. Nahuel lemondóan sóhajtott, és bemutatott mindhármunkat.

- Honnan szereztétek a háromdimenziós felszereléseket? - kérdezte. Erre már nem válaszolt egyikünk se.

- Még egyszer kérdezem – kezdte most már sokkal szigorúbban, mire nyeltem egy nagyot.

- Nahuel – pillantottam társaságunk legokosabbikára, de ő csak ijedten rázta a fejét.

- Damon – néztem végül a legidősebb testvérünkre könyörgően. Meg sem mert mukkanni.

- Ah, beszari bagázs – sóhajtottam egyet.

- Ivy King! Válaszoljon! Utoljára kérdezem… - dörrent rám Erwin Smith parancsnok, de nem tehette fel harmadjára kérdést, mert eltökélten felemeltem a fejemet, és a legkisebb félelmet sem mutatva mélyen a szemébe nézve kimondtam ezeket a nehéz szavakat.

- Én loptam őket.

- Honnan? - kérdezte némi hallgatás után a parancsnok.

- Halott katonák testéről – feleltem keserűen.

- Kitől tanultátok meg használni?

- Senkitől – ráztam a fejemet.

- Az nem lehet… - pusmogtak a katonák a hátunk mögött.

- De igen, lehet. Úgy, ahogy ők – biccentettem fejemmel Rivaille felé. Erwin Smith pontosan tudta, miről beszélek, a katonáknak és a testvéreimnek azonban sejtelmük sem volt, és idegesen sugdolózni kezdtek.

- Te vagy a vezetőjük, igaz? - tette fel az utolsó kérdését.

- Nem… nem igazán… én… - hebegtem, mert ez számomra igen kínos téma volt. - Nem tudom – vontam végül vállat.

- Nincs vezetőnk – szólalt meg Nahuel. - Mi testvérek vagyunk. Mindent felosztunk egymás között. A vezetői rangot is – magyarázta.

- Hivatalosan Ivy a legügyesebb köztünk, de általában Nahuelre hallgatunk, mert csak ő okos hármunk közül, én meg boldogítom őket – fejtette ki bővebben Damon. A katonák is összenéztek, Erwin és Rivaille is, én pedig arra gondoltam, itt a vége, valószínűleg börtönbe kerülünk lopás és egyéb szentségtörések miatt. A Felderítő Egység jelen lévő tagjai meg titkosan, szavak nélkül beszélték meg egymás között, hogy mégis mi legyen a sorsunk. Legalább öt perc eltelt, de nekem szinte óráknak tűntek, mire Erwin Smith megszólalt. Meglepetésemre nem azt közölte, hogy irány a börtön. Valami teljesen mást, aminek hatására mindannyiunk élete brutális fordulópontot vett.

- Tehetségesek vagytok. Csatlakozzatok a Felderítő Egységhez – szólalt meg Erwin Smith. Nahuelnek és Damonnak leesett az álla, én meg köpni-nyelni nem tudtam, annyira megdöbbentem.

- Persze, nem erőszak – tette hozzá a parancsnok. - Ha nem akartok, nem kell csatlakoznotok. De amennyiben mégis… állampolgárságot ajánlok nektek és a családotoknak a felszínen. Azonban… fel kell esküdnötök, hogy életeteket az emberiség megóvására és az óriások irtására szolgáljátok! - mennydörögte szenvedélyes, ugyanakkor halálosan komolyan és fenyegetően Erwin Smith.

Elég volt egy pillantást vetnem Damonra és Nahuelre. Tudtam, mi vár ránk. Halálosan veszélyes küldetések a falakon kívül. Hiszen a Felderítő Egység ezt csinálja. Kimerészkedik az óriások fenségterületére, amely valaha még a miénk volt, és megölik őket, amely bizonyosan rengeteg áldozattal jár. Sosem tudhatom biztosra, hogy visszatérek-e én, vagy a testvéreim a felderítő utakról. Azonban a felszíni állampolgárság mindannyiunk számára annyira csábítóan hangzott, hogy elég volt egyszer összenéznünk, már rá is vágtuk, hogy csatlakozunk.

Ez volt életünk fordulópontja. Mindhármunké. Nem is sejtettük, mi minden vár ránk.

Elég durva volt az első találkozásunk a napfénnyel, az égbolttal, meg úgy összességében a felszínnel. Durvább, mint elmagyarázni a szüleinknek a kialakult helyzetet, akik először megijedtek, majd sírtak meghatottságukban.

Mi hamarabb elindultunk, elbúcsúztunk, majd hátrahagytuk a családot. Olyan mámoros hangulat kerített hatalmába a felszín gondolatára, hogy továbbra sem tudtam belegondolni, mire is vállalkoztunk pontosan. Mi közvetlenül Erwin Smith és Rivaille mögött haladtunk, miközben a Felderítő Egység katonái szorosan közrezártak minket, úgy haladtunk a lépcső felé. Sokszor próbáltuk megközelíteni a három lépcsőt, de már ha csak a közelébe mentünk, az őrök vagy elzavartak, vagy megvertek minket. Azt hiszem, egy ilyen alkalommal tört el először a kezem, kilenc évesen.

Most viszont annyi minden szokatlan dolog vett körbe, hogy nem tudtam, megijedjek ettől, vagy ugráljak örömömben. Nagyon sok ember volt körülöttünk, amitől feszengeni kezdtem, és lassan a pánik is elfogott, ezért muszáj volt szorosan Damon hátának préselődve baktatnom a feljáró felé, mert nem akaródzott ennyi ember előtt pánikrohamot kapnom. A katonák jogosan nézhettek rám furcsán, Erwin Smith még meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e.

Vészesen közeledtünk a lépcsőhöz, ahol az őrök azonnal szétváltak, amint meglátták a parancsnokot, és engedelmesen felengedtek minket. Persze, ahogy visszanéztem, hogy egy utolsó pillantást vethessek börtönömre, még elkaptam utálkozó tekintetüket.

Aztán felsétáltunk a lépcsőn. Egyre közelebb, és közelebb kerültünk a felszínhez, a szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, és erősen izzadtam. De nem csak én voltam így, Nahuel mögöttem megfogta a szabad kezemet, így éreztem jéghideg tenyerén a végigfutó izzadságcseppeket, másik kezemmel pedig Damon pólóját markoltam, aki legidősebbként és legbátrabbként mindannyiunk előtt ment. Napoknak tűntek, pedig csak néhány perc volt, amíg felértünk.

A katonák előrerobogtak, és felszálltak a barlang kijárata előtt ránk váró két szekérre, de mi még nem léptünk ki az árnyékből. Gyakorlatilag még nem tartózkodtunk a napfényen, de én még így is kikészültem. Hihetetlenül vakító volt, de annyira tetszett, hogy néhány másodperc múlva felbátorodva sétáltam volna ki a barlang védelméből, hogy a bőrömön is érezhessem azt, amit a szívemen, de Damon és Nahuel remegő kezekkel visszafogtak.

- Mi az? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Én… én félek – nyögte ki a lehető leghalkabban Nahuel, mire rezzenéstelen arccal néztem rá. Damon is hasonlóan érezhetett, bár ő nem mondta ki. Mindkét testvérem úgy remegett, mint a nyárfalevél.

- Mi lesz már? - kiáltotta oda nekünk Rivaille. A hangjára összerezzentem. Most szólalt meg először, a hangja hideg és vérfagyasztó volt.

Hirtelen elhatározásból a fiúk mögé mentem, és akkorát taszítottam rajtuk, hogy mindketten kiestek a napfényre. Már csak rajtam volt a sor. Lazán kisétáltam, de cseppet sem éreztem olyan nyugodtan magam, mint ahogy kinéztem. Olyan ideges voltam, mint még soha. Ahogy megéreztem a lágyan simogató szellőt a bőrömön, majd felnéztem a gyönyörű, kék égre, a pamacsokban elhelyezkedő hófehér bárányfelhőkre, bele a vakító Napba, úgy éreztem, soha nem voltam még szabadabb. Elég sokáig álltam egy helyben, és bámultam az eget, hallgattam Nahuel és Damon hüppögését, akik mindketten elbőgték magukat. A Felderítő Egység türelmesen várt ránk, a szekereknél.

Nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet az égről, és a kezemet nyújtottam a még mindig a földön fekvő fiúknak, akiknek taknyuk-nyáluk összefolyt, és keservesen zokogtak. Nahuel és Damon is belecsúsztatta tenyerét az enyémbe, én pedig felsegítettem őket, miközben őket továbbra is rázta a sírás. Én is szerettem volna félrekucorogni egy elhagyatott sarokba, és sírni egy jót, mert még soha nem voltam boldogabb, de csak mosolyogva, folyamatosan a cipőm orrát nézve megindultam a szekerek felé, miközben Nahuel a pólómat markolta, Damon a kezemet fogta, és mindketten a szemüket törölgették, de mindhiába, újabb és újabb könnyek csorogtak le az arcukon.

- Befejeztétek? - kérdezte morogva Rivaille, amikor odaértünk hozzájuk.

- Nem tudom – vontam vállat, és akarva-akaratlanul, újra felnéztem az égre. Aztán hátra a fiúkra.

- Abbahagytam, abbahagytam! Én igazán nem sírtam – törölte le az utolsó könnycseppet is az arcáról Damon, és felöltötte az idióta tekintetét. Nahuelt még egy kicsit érzékenyen érintette a téma, így ő inkább eltakarta az arcát, és a hátam mögé bújt.

Pislogás nélkül bámultam azt a rengeteg ismeretlen dolgot, ami körbevett, miközben a Felderítő Egység székhelye felé dübörögtünk. Erwin Smith folyamatosan beszélt, tájékoztatott minket a helyzetről, de én egészen addig nem is figyeltem, amíg meg nem hallottam a következő mondatot:

- Nyolcszáznegyvenötben pedig az óriások áttörték a Mária Falat.

- Hogy mi? - bújt elő mögülem Nahuel. Erre mindannyian odakaptuk a fejünket, és döbbenten meredtünk a parancsnokra. Ez nem lehet igaz… ilyen nincs! Az a fal hatvan méter magas, és kitudja, hány méter széles! Nincs az az óriás, aki át tudna törni egy akkora falat!

- Ezt nem hiszem el… - motyogta Damon.

- Hogy lehetséges ez egyáltalán? - kérdezte értetlenül Nahuel. Erre én is igazán kíváncsi voltam…

- Léteznek… óriás bőrbe bújt emberek – mondta a parancsnok.

- Mi? - pislogtam. Egy szavát sem értettem.

- Vannak olyan emberek, akik képesek óriásokká változni. És köztünk élnek. Az az óriás, aki áttörte a falat Shiganshinában, egy hatvan méteres, óriás bőrbe bújt ember volt, és kolosszális óriásnak nevezzük – szólalt meg Rivaille. A hangjára összerezzentem, de felé kaptam a fejem. Figyelmesen hallgattam, ahogy tovább mondja. - Majd amint az eltűnt, megjelent egy másik, kisebb óriás, aki a páncélos óriást nevet viseli, és áttörte a belső kaput. Így az óriások benyomultak, és elfoglalták a Mária Falat. Elvesztettük terültünk ötödét, és az emberiség harmadát. Így teljesen a Rózsa Falig visszahúzódtunk – darálta. Életemben nem hallottam még ennyit beszélni. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, amit mondott… teljesen ledöbbentett! Rossz érzés kerített hatalmába, szédülni kezdtem. Éppen Stohess körzetén haladtunk keresztül, amikor feltűnt, hogy a leggazdagabb körzettel valami nagyon nem stimmel. Riadtan, elkerekedett szemmel néztem körbe. Egész Stohess romokban hevert, mindent vér borított. Hullákat nem láttam sehol, de szétvert épületeket és romokat annál többet. Ijesztő volt, életemben nem láttam még ekkora pusztítást.

- Az egyik ilyen embert sikerült elfognunk. Ő tette ezt – mutatott körbe Erwin. Csak ámultam és bámultam, nem hittem volna, hogy ez megtörténhet.

- Valamint a birtokunkban van egy Eren Jaeger nevezetű fiú, aki szintén képes erre a dologra. Ő kapta el Annie Leonheartot, az egyetlen embert, akiről jelenleg tudjuk, hogy óriássá tud változni és ellenünk van – folytatta. A Leonheart vezetéknévre egy borzalmas érzés fogott el, majd hirtelen újra elkezdtem hallani a hangokat.

Kiskorom óta szenvedek ebben. Idefent viszont sokkal erősebben hallom az óriások gondolatait, hallom vérfagyasztó hangjukat a fejemben, az elmémben, és ilyenkor mindig remegni kezdek, és lever a hideg veríték. Olyan ez, mint egy betegség, és erre kaptam valamiféle antidepresszáns bogyókat, amiket most azonnal be kellett vennem.

Idegesen kutatni kezdtem a zsebemben, a melltartómban, a felszerelésemben, mindenhol, de nem találtam a gyógyszeremet, miközben egyre erősebben hallottam a hangokat. Ilyen erősen még sosem. Pánik közeli állapotba kerültem, a szívem a torkomban dobogott, és émelyegni kezdtem. A fiúk szólongattak, de meg sem hallottam, csak azt éreztem, ahogy próbálnak visszarántani a valóságba.

Ymir-sama emberei!

Még, még még!

Ölni akarunk!

Ymir-sama, üdvözlöm!

- Hagyjátok már abba!!! - sikoltottam fel a fejemet fogva.

- Hol vannak a kurva bogyói??? - kapkodott össze-vissza Damon.

- Mi baja van? - kérdezte a parancsnok.

- Hallja az óriások gondolatait! - közölte mindenkivel hisztérikus állapotban az öcsém. Nem láttam a reakciójukat, csak ültem, remegve, és érthetetlenül motyogtam magam elé magyar káromkodásokat. Aztán hirtelen egy erős kéz megemelte a fejemet, az államnál fogva, így egyenesen az égre néztem, aztán a srác, aki elkapott engem még a Föld Alatti Városban, rámutatott egy felhőre.

- Nyugodj meg, és nézd azt a felhőt! Nem úgy néz ki, mint Rivaille hadnagy?

Először azt sem tudtam, mit reagáljak, de annyira elkezdtem a felhőre koncentrálni, hogy többé már nem is hallottam az óriások gondolatait, inkább hol a felhőre, hol Rivaillera néztem, és megállapítottam, hogy az a felhő valóban hasonlít egy kicsit rá. Tehetetlenül felnevettem.