2016. február 5., péntek

1

Na sziasztok Mini Bogyók!!
Nagyon szépen szeretném megköszönni a NÉGY feliratkozót, és a sok biztató, kedves kommenteket, el sem tudjátok képzelni, mekkora boldogság ez nekem!! Mindent köszönök srácok, Ti vagytok a legjobbak!
Tudom, hogy ez a rész konkrétan rövidebb lett, mint a prológus, de remélem, így is elnyeri a tetszéseteket, legalább háromszor írtam újra, mire úgy döntöttem, publikálható állapotba került!:)
Jó olvasást, és ha tetszik, iratkozzatok fel, és írjatok kommentet, hogy én is láthassam! :3



1.fejezet: Veletek vagy nélkületek
A Felderítő Egység főhadiszállása felé vezető úton a mi szekerünkön síri csend honolt, mindenki döbbenten nézett maga elé, és tudtam, hogy mindez miattam van. Ideges voltam, nem akartam, hogy esetleg ellenségnek higgyenek, és kitörjön miattam a pánik. Közben még meg kellett emésztenem azokat a dolgokat is, amiket Erwin és Rivaille meséltek, miközben ezer meg ezer megválaszolatlan kérdés cikázott az agyamban. Például, hogy Rivaille mit keres a Felderítő Egységnél, hogy hol van Isabel és Farlan, ki volt a fiú, aki kizökkentett a transzból, és egyebek. Ami pedig azokat az embereket illeti, akik óriássá tudnak változni… Nem, még mindig nem hittem el. Akkor sem hittem volna el, ha a saját szememmel látom átváltozni óriássá azt az Eren Jaegert, akiről meséltek. Minden képzeletemet felül múlta ez a mai nap.
Nem is vettem észre, mikor értük el a főhadiszállást. Rengeteg katona volt, legalább kétezren lehettek, mindenki felszerelésben gyakorlatozott, de rengeteg sérültet is láttam, akik sebeik ellenére is végigcsinálták az edzést. Ámulattal néztem a katonákat. Mindig is olyan lánnyá akartam válni, aki erős, magabiztos, megtudja védeni magát, és senkire sincsen szüksége. Csak egyedül akartam lenni, úgy, hogy a rossz emberek ne is merészeljenek bántani, de annak ellenére, hogy nagyon is jól használom a 3D-s felszerelést, igen is gyenge vagyok. De ezt a világért sem vallanám be senkinek. És ezért kell edzenem, hogy minél jobb és erősebb legyek, és ne kelljen senkire se támaszkodnom. Ezért akartam már kiskorom óta katonának állni, végigcsinálni a három éves kiképzést, hogy aztán a Katonai Rendőrséghez csatlakozhassak és nyugodt életet élhessek a belső fal védelmében, fent, a felszínen. Nagy álmaim voltak, amik most meghiúsulni látszottak, mert nagyon úgy tűnt, hogy Erwin Smith-nek és az egész kócerájnak tervei vannak velem, és a képességeimmel kapcsolatban, szóval már előre láttam, hogy a Felderítő Egységhez fogok csatlakozni. Ha nem is akartam ezt, sikerült meggyőzniük.



Az Egység legfontosabb emberei között ültünk mi hárman, egy hatalmas asztalnál, miközben legalább húsz rosszalló szempár szegeződött ránk. Az az idegesség, amit úton ide éreztem, semmi nem volt ehhez képest. Lehajtott fejjel ültem, fel sem mertem nézni. Az a rengeteg magas rangú ember meg gyilkos pillantásokkal illetett, bár nem csak engem, hanem a saját parancsnokukat is!
- Szóval, Erwin… - kezdte az egyik ijesztő tekintetű, középkorú férfi. - Honnan szedted ezeket?- kérdezte. Ezeket…
- A Föld Alatti Városból valóak, a keresés közben találtuk őket – felelte a parancsnok. Miféle keresés?
- Azt akarod mondani… - szólt hitetlenkedve egy másik férfi, aki legalább két méter magas volt. - Hogy ez a lány itt… képes kommunikálni az óriásokkal, és hallja a gondolataikat?
- Igen, pontosan ezt mondtam. De szerintem Ő is szívesen beavat titeket – pillantott rám Erwin, ezzel átadva a szót nekem.
- Ööö… igen. Szóval, izé… - hebegtem. Olyan ideges voltam, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány.
Damon és Nahuel a két oldalamon ültek, mindketten megfogták a kezemet a terítő alatt. Próbáltam lenyugodni, de ekkor már nem tudtam, mit is mondhatnék, hiszen Erwin Smith mindent elmondott.
- Mit mondjak még? - néztem a parancsnokra.
- Mindent mesélj el, az elejétől a végéig – kérte. Mindenki előre hajolt, állukat a kezükön nyugtatva (komolyan mindenki!), és figyelmesen néztek rám.
- Hát… Három éves voltam, amikor elkezdődött – kezdtem mesélni. Figyelmesen hallgattak. - Akkor közelítettem meg életemben először a feljárót. Damon és Nahuel is velem voltak. Nem akartunk felszökni, vagy ilyesmi, csupán játszottunk, és véletlenül odakeveredtünk. Aztán, nem is tudom, hogy történt… Csak rosszul lettem. Szédülni kezdtem. Elestem, a fiúk meg nem vették észre, és tovább futottak. Egyedül maradtam, pánikolni kezdtem… Hangokat hallottam a fejemben. Egész halkan, de még így is ijesztő volt. Nem tudtam, hogy az óriások azok, csak néhány éve jöttünk rá. Mindig emlegetnek egy bizonyos Ymir-samát. Fogalmam sincs, ki az, életemben nem hallottam máshol ezt a nevet. Ezen kívül semmi értelmeset nem hallok soha, csak azt, hogy ölni akarnak, meg ilyesmi. De nagyon keresik azt az embert. Nem mindig hallom őket, képes vagyok kizárni a gondolataikat, meg kaptam valami antidepresszáns gyógyszert is a Föld Alatti Város orvosától, aki ma már sajnos nem él. Azok mindig segítettek. De már saját magam is ki tudom zárni az óriások gondolatait, nincs rá szükségem a gyógyszerre. Néhányszor próbáltam velük kapcsolatba lépni, telepatikusan, de nem hallottak meg. Szerintem túl mélyen és túl messze voltam. Aztán most kint nagyon-nagyon erősen hallottam őket. Borzalmas volt, nem találtam a gyógyszereimet. Ugyanazt hallottam, mint mindig, Ymir-sama, meg ember ölés, semmi egyéb. De nem tudtam kiszakadni a transzból, majdnem megőrültem, amikor az egyik kadét segített, és azóta jól vagyok, már ki tudom zárni ezeket az izéket az elmémből. Dióhéjban ennyi – fejeztem be a mesélést.



Kiküldtek minket az épület elé, amíg meghozták a döntésüket. Azt hittem, ez a nap már nem lehet ennél bizarrabb, de ahogy ott ültünk, hárman, a lépcsőn, néztük a gyakorlatozó katonákat, és vártuk, hogy hogyan döntenek a sorsom felől, végleg bebizonyosodott, hogy eddig csupán nem éltünk. Ráadásul még életemben nem voltam ennyire ideges.
- Hé, nyugi – dőlt az egyik oldalamra Damon, aztán a másik oldalamra Nahuel.
- Minden rendben lesz – jött az öcsém biztató beszéde.
- Szerintem mind a hárman tudjuk, hogy ez nem igaz – feleltem halkan.
- Bárhová is kell menned, bármi is lesz, mi követünk téged. Soha nem hagyunk egyedül! - szorított rá a kezemre Damon. Elpirultam, és az istenért sem néztem volna rájuk. Meghatottak a szavaik, és egy kicsit sikerült megnyugodnom.
- Hé – futott oda hozzánk az a srác, aki elkapott a Föld Alatti Városban, meg megmutatta a Rivaillet ábrázoló felhőt. - Minden oké? - kérdezte, leginkább tőlem.
- Nem tudom – sóhajtottam fel. Damon és Nahuel kicsit arrébb ültek tőlem, és kihívóan néztek az előttünk álló fiúra.
- Én Jean Kirstein vagyok – mutatkozott be. Végre megtudtam a nevét annak, aki nem hagyta, hogy megőrüljek életem első napján a felszínen.
Elmosolyodtam.
- Köszönöm – mondtam, folyamatosan a talajt nézve.
- Mit? - kérdezett vissza furán, mire felkaptam a fejemet.
- Amit a szekéren tettél! Mi mást? - nevettem fel szem forgatva. Elég furcsán nézett rám, és esküszöm, szívesen beszélgettem volna még vele, de a következő pillanatban nyílt mögöttünk az ajtó, és mindhárman olyan gyorsan pattantunk fel, hogy Nahuel bokája még ki is ment.
- Jean, menj vissza edzeni! - szólt Rivaille, mire Jean tisztelgett egyet gyorsan, és már indult is vissza.
- Ti hárman pedig, nyomás! - mutatott befelé, és már ott is hagyott minket. Mielőtt bementünk volna, még egyszer hátrapillantottam, és néztem, ahogy Jean verekedni kezd egy még nálam is fiatalabb fekete hajú fiúval. Aztán sóhajtottam egyet, és idegesen lehuppantam a székre, ahol előzőleg is ültem.



Még legalább egy órát bent voltunk. A Felderítő Egység fejesei úgy döntöttek, hogy nagy hasznomat vehetik az óriások elleni küzdelemben, ezért hivatalosan is megkértek, hogy mindhárman csatlakozzunk hozzájuk, valamint azt is engedélyezték, hogy két napra meglátogassuk a szüleinket, akiknek új házat és állampolgárságot biztosítottak a Rózsa falon belüli egyik városkában. Azt mondták, hogy Nahuelnek és Damonnak nem kell csatlakoznia, ha nem akarnak, azonban rám mindenképpen szükségük van, így vissza sem utasíthattam az ajánlatukat. Cseppet sem voltak lelkesek miattunk, de Rivaillenak és a parancsnoknak sikerült meggyőzni őket a tehetségünkről és az én ártatlanságomról, így úgy döntöttek, nem árulnak be a bíróságon.
Gondolkodási időt adtak nekünk, majd felpakoltak minket egy lovaskocsira, ami elfuvarozott a szüleinkhez, és vártak vissza – leginkább engem – két nap múlva.
Napnyugtára értünk oda az új házunkhoz. Addigra anya és apa már berendezték a kis, két szobás házikót. Soha nem volt még ilyen szép házunk, ráadásul kertje is volt, amiért anya nagyon rajongott, és tele is ültette szebbnél szebb virágokkal. Amikor meglátták, hogy hazatértünk (nehéz lesz megszokni, hogy már itt van fent az otthonunk), sírva borultak a nyakunkba, és lelkesen mesélni kezdték, hogy már munkát is kaptak. Apának munkát ajánlottak a Helyőrségnél, amit anya nem díjazott annyira, hiszen nagyon féltette, de apu mégis elfogadta, anya pedig mosónői állást kapott.
- Annyira gyönyörű itt fent minden! Holnap elmegyünk együtt városnézésre! - lelkesedett anya. Engem viszont annyira nem fogott meg a fenti élet, el is felejtettem, hogy voltaképpen szabadultunk a börtönünkből, mert másra sem tudtam gondolni, csak a mai nap történéseire, és arra, hogy mi lesz ezután. Teljesen szétvetett az ideg, a várost pedig az idefele vezető úton el is felejtettem nézni.
- Hé, nyugi, még a végén felrobbansz itt nekem! - lökött meg a vállával Damon.
- Bocs. Tudom, hogy furcsán viselkedem csak… Ez nekem kicsit sok – túrtam zavartan a hajamba.
- Ne gondolj most erre. Mi hiába mondjuk, hogy minden rendben lesz, te csak idegeskedsz. Felejtsd el, és élvezd, hogy itt lehetünk fent! - borzolta össze a hajamat. - Gyere, menjünk vacsizni!
Damonnak teljességgel igaza volt. Próbáltam kikapcsolni és kihasználni az időt, amit még velük tölthetek. A szüleink már vacsorát is készítettek, amíg nem voltunk itt, ami mondjuk igen szegényes volt, de mégis, szerintem még soha nem ettünk ennél finomabbat, és azt is a szabad ég alatt fogyasztottuk el, néztünk a Holdat, meg a ragyogó csillagokat. Szerintem soha nem fogunk hozzászokni a világ ezen apró gyönyörűségeihez.
Az elejétől a végéig mindent el kellett mesélnünk a szüleinknek. Anya nagyon sírt, amikor megtudta az igazságot rólam, és a képességemről, de az semmi volt ahhoz képest, mint amikor közöltem, hogy csatlakoznom kell a Felderítő Egységhez. Sem engem, sem a fiúkat nem akart elengedni, de biztosítottam róla, hogy Nahuelnek és Damonnak nem is kell jönnie, akik erre felháborodtak, és így történt, hogy életünkben először komolyan összevesztünk a testvéreimmel.
- Hát nem fogjátok fel, hogy csak biztonságban akarlak titeket tudni? - ordítottam az arcukba.
- És te mikor fogod már fel, hogy nem vagyunk hajlandóak egyedül hagyni? - üvöltött vissza Damon.
- Nem mehetsz oda egyedül, szükségünk van egymásra, hogy a maximumot nyújthassuk! - érvelt Nahuel, ami bár logikus volt, én mégsem akartam elfogadni.
- Nem akarom, hogy így keljen élnetek! Különben sem bírnám ki, ha esetleg valami történne veletek! Csatlakozzatok a Katonai Rendőrséghez, vagy bánom is én, de nem engedem, hogy egy ilyen veszélyes küldetésben részt vegyetek! - üvöltöttem ökölbe szorított kezekkel.
- A testvérünk vagy, és nem hagyjuk, hogy nélkülünk csatlakozz a Felderítő Egységhez! - vágott vissza Damon, most már valamivel halkabban, de a hangján hallottam, hogy nagyon ideges.
- Mi nem is vagyunk igazi testvérek! - kiáltottam fel. És igen. Ezzel telibe találtam. Mindkettőjüknél.



Azóta nem is beszéltünk a fiúkkal. Nagyon megbántottam őket, és engem is keményen mardosott a bűntudat emiatt. Nem tudtam kiverni a fejemből rövid, ámde annál kegyetlenebb és tartalmasabb veszekedésünket. Kerültem őket, és ők is engem, nem tartózkodtunk egy helyiségben, még az ételt is külön fogyasztottuk el, én pedig inkább bevállaltam a kanapén alvást, mint a harmadik ágyat a csöpp szobában.
Nagyon rosszul éreztem magam. Igazuk volt mindenben. Ilyen állapotban nem nyújthattam a maximumot. Az emberiség jövője az én kezemben is van, elég egyetlen rossz cselekedett, és lehet, hogy nem éljük meg a holnapot. Nem csak én, hanem más sem.
Egyedül mentem el várost nézni. Szinte állandóan a szabad levegőn tartózkodtam, bár nem éreztem valami jól magam, hiszen a kinti életet egyedül, a testvéreim nélkül fedeztem fel. Egészen elképesztő volt, a selymes fű érintése a talpamon, a virágok és a szellő illata, az ég, a felhők, a csillagok, az a rengeteg melegség és vidámság, a szomszédok kedvessége... Minden tökéletes lett volna, ha nem veszek össze a fiúkkal. Nem akartam tőlük haragban elválni, de a makacsságom nem engedett. Inkább bevágtam a durcást, és vártam. Folyamatosan vártam, de ők nem jöttek. És tudtam, hogy nekem kell bocsánatot kérnem, különben örökre elveszíthetem őket.
Most pedig a tenyerembe temetett arccal ülök a táskámon, és várom, hogy a Felderítő Egység értem jöjjön. Miért habozok? Miért nem megyek már bocsánatot kérni???
- A fenébe – ugrottam le a táskámról, pont abban a pillanatban, amikor megpillantottam a lovaskocsit a házunk felé robogni.
Berohantam volna a házba, de még előttem kicsapódott a bejárati ajtó, és a fiúk ugrottak a nyakamba.
- Sajnálom. Annyira sajnálom! – öleltem át őket és sírni kezdtem.
- Buta – borzolta össze a hajamat Damon. Egy akkora szikla gurult le a szívemről, hogy szerintem még az óriások is hallhatták. Ez azt jelenti, hogy megbocsájtottak!
- Semmi baj, Iv! - könnyezett be Nahuel szeme is.
- Azt akarom, hogy velem legyetek – jelentettem ki halkan. Nem is ellenkeztem, amikor felpakolták a csomagjaikat a szekérre.
Még egyszer utoljára megöleltük a szüleinket, aztán felszálltunk a szekérre, és a mind a hárman bőgve érkeztünk meg a Felderítő Egység főhadiszállására.




Most már volt alkalmunk jobban megfigyelni a várost. Elképesztő volt a nyüzsgés, az a rengeteg élet. Mindent alaposan megnéztünk, és lelkesen mutogattunk egymásnak. Nahuelnek kiváltképp tetszettek a boltíves épületek, és a mozaikból kirakott ablakok, így ő el is döntötte, hogy építész szeretne lenni. Érdekesnek találtam a vágyát, de nem akartam kinevetni, hagytam, hadd lelkesedjen csak a templomokért meg az épületekért, amik engem és Damont már annyira nem kötöttek le. Minket sokkal jobban izgatott a természet, így mi inkább azokkal a látványosságokkal voltunk elfoglalva. Gyönyörű ez a világ. Másra sem tudtam gondolni csak erre, és fél óra múlva sírva érkeztünk meg a Felderítő Egység főhadiszállására. Hogy miért is sírtunk, azt magunk sem tudtuk, csak ez az egész megható és egyben ijesztő és gyönyörű volt.
- Ti meg miért bőgtök? - kérdezte rezzenéstelen tekintettel Rivaille Hadnagy, amikor megérkeztünk.
- Nem is bőgünk – töröltem le a könnyeimet.
- Engem nem érdekel. Kövessetek! - parancsolta, és már indult is el. Leugrottunk a szekérről és követtük Rivaillet, miközben a könnyeinket törölgettünk.
Még mindig megannyi kérdést szerettem volna neki feltenni, de nem is engedett szóhoz jutni. Felsétált egy kis emelvényre, mi pedig zavartan követtük. Az egész Felderítő Egység haptákba vágva magát tisztelgett előttünk, kezüket a szívükhöz téve. Rengetegen voltak, az egyszer biztos. Sajnos fogalmam sem volt, mit tervez Rivaille, de a következő pillanatban kiderült.
- Mint tudjátok, nemrégiben elveszettem az osztagomat – kezdett beszédbe, mire elkerekedett a szemem. Rivaille elvesztette az osztagát??? - Ezért most új tagokat választok. Ez a három itt – mutatott hátra ránk – Benne van. Sorolom a további tagokat, aki hallja a nevét, az jöjjön ide fel mellénk – mondta teljesen kifejezéstelen hanggal és tekintettel. Megijesztett az az érdektelenség, amit sugárzott. És csak remélni mertem, hogy Isabel és Farlan nem volt benne az előző osztagában…
- Eren Jaeger. Mikasa Ackerman. Armin Arlelt. Jean Kirstein. Reiner Braun. Sasha Blouse. Connie Springer. És Christa Renz – sorolta a neveket.
- Hadnagy… - hallottam nyolc különböző, meghökkent hangot. Három lány és öt fiú jött fel mellénk könnyekkel a szemében. Nem értettem ezt a reakciót. Ilyen nagy dolog lenne Rivaille osztagába tartozni?
- Ezentúl ők a Rivaille osztag tagjai. Meg ez a három – mutatott hátra, majd megint ránk.
- Ennek a háromnak van neve is – hajoltam ki mögüle.
- Szerinted megjegyeztem? - nézett rám gyilkos tekintettel. Nos, sohasem kedvelt, de azt hiszem, nem adtam rá okot, hogy ennyire utáljon.
- Ha te sem jegyzed meg a nevemet, akkor én miért jegyezzem meg a tiédet? - tegeztem le simán a nálam tíz évvel idősebb feljebbvalómat, de közben tudtam, hogy pontosan tudja a nevünket.
- Jobban teszed, ha befogod – mondta mélyen a szemembe nézve, úgy, hogy csak én halljam. Hihetetlen sok fájdalmat láttam a szemében, ugyanakkor eltökéltséget is. Nem tudtam, mi történt vele, de ki akartam deríteni! Már csak ezért is megéri a Felderítő Egységhez csatlakozni. Meg aztán… az óriások miatt éltem tizennyolc éven keresztül egy hatalmas pincében. Ezért minimum a fajtájuk kiirtását kapják.
- Kérek egy tisztelgést! - fordult felénk.
- Igen is! - vágta magát mindenki pózba. Az utóbbi napokban volt időm gyakorolni a katonák tisztelgését. Már tökéletesen ment, annak ellenére, hogy eleinte kevertem a kéztartást.

Ott tisztelegtünk mind a tizenegyen az új hadnagyunk és az egész Felderítő Egység előtt, miközben már kezdtem én is kicsit meghatódni. Mindenki a könnyeit nyeldeste, de a tekintetünk tüzes maradt. 

4 megjegyzés:

  1. Ez... fantasztikus. Imádom. Folytasd, amint tudod*-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!! :)
      Köszönöm szépen, nagyon örülök neki :33 <3
      Sietek, amint tudom, hozom a második fejezetet csak most kicsit elakadtam:D
      Puszii :*

      Törlés
  2. Wáó, már most nagyon tetszik a történet! Jól meg tudtad formálni Rivaille személyiségét, ezért külön egy mezei pirospont jár. ;) Remélem hamar hozod a következő részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!!! <3
      Igyekezni fogok :3
      Puszi :*

      Törlés

layout by Sasame Ka z Zatracone Dusze