3

Na sziasztok, Babák! Meg is érkeztem a harmadik fejezettel és húúú... romcsi rész :33 Amúgy akit érdekel, a napokban kaptam egy díjat, amit még egyszer nagyon köszönök! :) Ha még nem láttátok és kíváncsiak vagytok rá, görgessetek lejjebb ;)

A részhez pedig jó olvasást kívánok! <3 :* (U.I.: előre figyelmeztetek mindenkit a következő fejezettel kapcsolatban... durva lesz:D)

3. fejezet: „Mellette minden félelmem elszállt"

Ezek után a kapcsolatunk Rivaillejal… Nem, egyáltalán nem változott meg, ugyanolyan taplón viselkedett velem és a többiekkel is, mint azelőtt. Az első nap reggele volt a legkritikusabb az összes közül. Egyáltalán nem tudtam aludni. Egyik nap sem. Idegeskedtem, minden bajom volt, aztán amikor végre sikerült elaludnom, az óriások betörtek az elmémbe, és a saját izzadságomban úszva arra ébredtem, hogy kísértetiesen közeli, vérfagyasztó hangon szólítják az általuk úgy keresett „Ymir-samát”, és élvezik az emberek szenvedését. Ezt egy éjszaka alatt ötször. Ilyen pánikrohamaim még életemben nem voltak. Persze, ezt a kutya nem vette észre, de egyedül is megtudtam oldani, végül mindig sikerült vissza aludnom, de egy óra múlva megint így ébredtem. Talán két órát sikerült aludnom az első napon.

Másnap reggel hatkor „frissen és üdén” álltunk az istállók előtt. Bennem még annyi erő sem volt, hogy megálljak a saját lábamon, így hol Damonra, hol Nahuelre dőltem, miközben Rivaille fél órás kiselőadást tartott arról, hogy három nap alatt meg kell tanulnunk lovagolni, átvágni egy óriás nyakszirtjét, és ebben kik és hogyan lesznek a segítségünkre. Mert hogy a többieknek ezek természetesen profi szinten mentek.

Bevallom őszintén, olyan szinten álmos voltam, hogy semmit sem sikerült felfognom a szavaiból, így már csak arra kaptam fel a fejem, hogy az én 150 centim felé egy hatalmas, hófehér állat hajol, és izgatottan szagol a hajamba. Ijedten hátrébb tántorodtam.

- Mi… mi ez?? - estem teljesen kétségbe, és remegő kézzel mutattam a négylábú állatra, aki továbbra is engem nézett.

- Ez egy ló, Iv – röhögött ki Jean, aki teljesen nyugodtan aggatott valami felszerelést egy szintén hatalmas, barna állatra. Iv… Nem emlékszik a nevemre.

- Ló? - billentettem oldalra a fejem. - Jaj, igen, már rémlik, mintha hallottam volna róluk könyvekből! Minden nap tanul valami újat az ember – csettintettem elégedetten.

- Komolyan soha nem láttál még lovat? - nézett rám kissé döbbenten Jean.

- A Föld Alatti Városban nincsenek állatok – vontam meg a vállam.

- Értem – mosolyodott el keserűen. - Nos, akkor… Iv, ő itt Száguldó Felleg, az egyik leggyorsabb lovunk. Nagyon barátságos – vezette mellém a hófehér lovat.

- Nem fog megharapni? - kérdeztem halkan, de azért a Felleg nevű ló felé nyújtottam a jobb kezem.

- Nem fog! - biztosított Jean. Kezem hozzáért a ló puha nózijához, Száguldó Felleg pedig beleprüszkölt a tenyerembe. Mellettem Jean a saját lova nyakát kezdte vakargatni, így én is követtem a példáját, és mikor láttam, hogy Fellegnek tetszik, felkuncogtam.

- De aranyos lovacska vagy – simítottam végig puha, fehér szőrén.

- Kedvel téged – közölte Jean. - Na, add a lábad – lépett mögém.

- Micsoda? Minek? - ráncoltam a homlokom.

- Felraklak a hátára. Tudod, lovagolni csak akkor lehet, ha rajta ülsz a lovon – gúnyolódott. Milyen kedves…

- Hát jó – vontam meg a vállam, majd felemeltem a lábam, Jean pedig feldobott Felleg hátára. Természetesen átbucskáztam a másik oldalára. Nem is én lettem volna.

- De béna vagy – nevetett ki Jean, miközben a kezét nyújtotta felém, azzal a szándékkal, hogy felsegítsen. Nem fogadtam el, magamtól is felálltam, és fáradtan sóhajtva leporoltam magam.

- Ha még a felszállás sem megy, hogy akarsz egy rakás húskupaccal kommunikálni? - lovagolt mellénk Rivaille egy fekete ló hátán. Rajtunk kívül már mindenki nyeregben volt, még Nahuel és Damon is, akik egy egy világosbarna paci hátán feszítettek, egymásnak mutogatva idiótábbnál idiótább fejeket.

- Hagyjál már. Most már menni fog. Csak túl nagy volt a lendület… - morogtam. Jean újra felsegített Felleg hátára, és most már kényelmesen és biztonságosan el is helyezkedtem rajta. Megpaskoltam a nyakát, majd a kezembe vettem a kantárszárat. Azért az elméleti résznél igyekeztem odafigyelni, bármennyire is kábult állapotban voltam, így nagyjából sikerült annyit megjegyeznem, hogy jelenleg nyeregben ülök és kantárszárat fogok. Az összes többi teljes homály volt.

Már órák óta az ügetést gyakoroltuk. Nem, egyáltalán nem ment. Én csupán nyolcszor estem le a lóról, Damon négyszer, Nahuel pedig kétszer. Fiatalabbik testvéremnek amúgy kifejezetten jól ment a lovaglás, már vágtázni is tudott, ráadásul igen közeli kapcsolatba került a lovával, Kócossal. Mi Damonnal nem igazán rajongtunk ezért, de amíg a lovaglás nem ment, semmi mást nem is kezdhettünk el, meg amúgy nem is szándékoztam úgy véget vetni a mai edzésnek, hogy egyáltalán nem megy a lovaglás, mert már annyira belénk traktálták, hogy ott kinn, az óriások felségterületén lovak nélkül lehetetlenség túlélni, hogy rendesen be is voltam parázva. Hátráltattuk a többieket és ez idegesített. Igaz, mindenki külön gyakorlatozott, csak Rivaille szenvedett velünk egészen sötétedésig. Addigra már nekem valamennyire ment az ügetés, de Damon és Nahuel nagyon ügyesek voltak. A Hadnagy meg is dicsérte őket, és másnap már mehettek a többiekkel gyakorlatozni, csupán engem szidott meg, hogy hogy lehetek ennyire balfasz. Nagyon nehezen ment, és emiatt szégyelltem magam. Még én akartam katona lenni, és a Katonai Rendőrséghez csatlakozni kiskoromban. Nevetséges vagyok, hiszen még a lovaglás sem ment.

Én még a második nap is Rivaillejal gyakoroltam a lovaglást, de olyan szinten reménytelen voltam, hogy a Hadnagy még egy nap haladékot kért az Ötvenötödik Felfedezőúthoz a Felderítő Egységesektől. Rivaille ordított és szidott, nagyon nem volt megelégedve velem, de azért látta rajtam, hogy mennyire igyekszem, és a harmadik napon már egy „reménytelen vagy” legyintéssel elküldött a többiekkel gyakorlatozni. Végre teljes volt a Rivaille Osztag és a Hadnaggyal gyakorolhattunk.

- Ezt a két pengét használjuk arra, hogy átvágjuk az óriások nyakszirtjét – mutatta nekem a Hadnagy. - Ezekkel kell csapást mérni rájuk, és egy egy méter hosszú, tíz centi mély sebet ejteni a tarkójukon. Érthető volt? - kérdezte ridegen.

- Igen! - bólintottam eltökélten. Először csak a földön állva gyakoroltam a pengék forgatását, és egy bábunak kellett átvágnom a nyakszirtjét, de egészen jól ment, és a Hadnagy már aznap délután az erdőbe küldött engem is gyakorlatozni. Ott már igazi, több méteres, mozgó bábok voltak felállítva. Örültem, hogy újra használhatom a háromdimenziós manőverfelszerelésemet, mert számomra a Föld Alatti Városban ez jelentette csöppnyi szabadságomat, és ahogy a fák között, az erdő sűrűjében cikáztam, és bábukat kerestem, amiknek átvághatom a tarkóját, úgy éreztem, valóban ide tartozom.

Hirtelen egy óriásoktól hemzsegő területhez repültem, és kecsesen landoltam az egyik fán. Az egész Rivaille Osztag itt volt, és bőszen irtották az óriás bábokat. Én sem voltam rest, legalább hármat végeztem ki egyszerre, pengéim mélyen a bábok tarkójába vájtak.

- Megy már a lovaglás? - szökkent mellém az ágra egy robusztus szőke férfi, akiben felismertem Reiner Braunt.

- Nem – biccentettem felé. - Két és fél nap alatt huszonháromszor estem le Száguldó Fellegről – magyaráztam, majd gyorsan leugrottam és kivégeztem egy óriás bábot, aztán visszaszökkentem Reiner mellé. Egész közel került hozzám az izompacsirta.

- Így bajok lesznek az Ötvenötödik Felfedezőúton – nézett rám rosszallóan.

- Tudom! De nem tehetek róla, egyszerűen nincs hozzá tehetségem – hisztiztem, mint holmi ötéves kölyök. Az elmúlt napokban érezhetően megváltoztam, még magam is észrevettem. Magamban betudtam ezt a három napos alváshiánynak. Az álmosságtól folyton olyan kómás állapotban voltam, hogy néha azt sem tudtam, ki vagyok, így nem volt csoda, hogy máshogyan viselkedtem.

- Az egyszer biztos – értett velem egyet Reiner. - Viszont a 3D-s felszerelés és a pengék használatában talán még Mikasát is megközelíted – vigyorgott rám, aztán elrepült és ott hagyott.

Mellettem elzúgott egy-egy hangos „juhhééééé!!” kiáltással Sasha és Christa is.

Meglepődtem azon, amit Reiner mondott, és többé nem is tudtam kiverni a fejemből. Olyan jó biztosan nem vagyok, mint Mikasa. Az együtt töltött idők alatt igen sokat megtudtam róla, talán még azt is mondhatnám, hogy egészen baráti kapcsolatba kerültünk, és tudtam, hogy ő az osztag legügyesebb katonája. Persze, csak Rivaille után, de hát azt a földönkívülit senki sem képes überelni. Nem létezik, hogy az ő képességeit akárcsak meg is tudjam közelíteni.

Az edzés végeztével visszavonultunk a lakhelyünkre megmosakodni és vacsorázni. Már éppen indultam volna fel az emeletre, amikor Rivaille hátulról megfogta a vállamat.

- Várj – mondta, és ezt az egy szót sokkal inkább éreztem parancsnak, mint egy sima megszólításnak.

- Igen? - sóhajtottam fel. Megvártuk, amíg mindenki eltűnik a szobákban, és a Hadnagy beszélni kezdett.

- Egész jó voltál ma – jelentette ki, aztán ezzel az egy mondattal ott is hagyott engem a lépcső aljánál. Döbbenten álldogáltam, és már nem is éreztem az ólmos fáradságot, ami az edzés után tört rám. Rivaille megdicsért? Ilyen nem létezik. Biztosan, csak félrehallottam. Úgyis olyan fáradt vagyok, lehet, már hallucinálok is.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vonszoltam fel magam az emeletre, ahol a lányokkal átöltöztünk, én pedig igyekeztem egy kis életet lehelni magamba, mert miközben az ebédlő felé tartottunk, hogy megtartsuk a szokásos esti diskurzust, no meg persze az étkezést, Mikasának és Sashának háromszor is könyéken kellett ragadni, nehogy pofára essek a semmiben. Igen, ennyire elködösítette az agyamat az alváshiány. Félő volt, hogy az első Felfedezőutamon elalszom egy óriás markában.

Mindenki helyet foglalt az asztalnál, én pedig Damon oldalának dőltem, azzal a szándékkal, hogy én ma bizony kialszom magam, akár a bátyámon fekve is, közben Rivaille elmondta a mai értékelésünket. Természetesen mindenki nagyon jól teljesített. Aztán elérkeztünk hozzám…

- Ivy! - szólt, mire összerezzentem, és nagyokat pislogva néztem rá.

- Igen? - ásítottam bele mindenki képébe. A következő pillanatban már félálomba voltam.

- Mi van veled? - lökött oldalba Nahuel.

- Ajj, ezt nem hiszem el, már ti sem hagytok aludni! - nyavalyogtam. Borzalmas picsaként viselkedtem, de az emberrel ezt teszi a fáradság.

- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát Mikasa.

- Te jó ég, csak azt ne mondd, hogy nem tudsz tőlünk aludni! Netalán horkoltam? Miért nem szóltál előbb? - Sasha teljesen kiakadt, és összevissza kezdett beszélni, az első néhány mondat után már egy szavát sem értettem.

- Mi van? - kérdeztem kábán. - Nem, ti nem zavartok. Az óriások már annál inkább – biccentettem a lányok felé, a következő pillanatban pedig elszabadult a pokol. Éles fájdalmat éreztem, és elsötétült előttem a világ. A fejem…

Ivy-sama! Hol vagy? Gyere, hadd faljunk fel!

- Valaki óriásokat emlegetett? - törte be egy számomra ismeretlen nő az ajtót, de igazából oda sem tudtam nézni, mert a fájdalom elhomályosította a látásomat.

Ivy-sama, téged akarunk! Csatlakozz hozzánk!

- Ne! - sikítottam fel a fejemet fogva. - Nem akarom! Hagyjátok abba! - kiáltottam, mintha csak az óriások hallanának engem.

- Ivy, nyugodj meg! - csapott rá valaki a vállamra. Kiszakadtam az extázisból, és lihegve tértem magamhoz, miközben szakadt rólam a víz. Remegve felnéztem az előttem tornyosuló fiatal, zöld szemű fiúra, akivel talán még sohasem beszéltem négyszemközt, mégis, a szemei annyira megbabonáztak… Teljesen lenyugodtam, ahogy belenéztem Eren Jaeger átható, tüzes tekintetébe.

- Szóval, te vagy az a lány, aki képes kommunikálni az óriásokkal! - csapott két tenyérrel az asztalra a számomra ismeretlen nő, és szemüvege mögül úgy nézett rám, mintha minimum én lennék az utolsó darab hús a világon.

- Ivy, nem tudsz aludni? - fordított maga felé Damon, ezzel késztetve, hogy a szemébe nézzek.

- Életemben nem hallottam még embert így sikítani – morogta Rivaille Hadnagy. - Ha ennyitől így kiakadsz, hogy akarsz szembekerülni egy óriással? - nézett rám hidegen.

- Mindent mesélj el! Mindent tudni akarok! Nem elég az, amit Erwintől hallottam! - nézett rám csillogó szemekkel a bolond szemüveges nő.

- Hagyja őt békén. Pihennie kell – sziszegte összeszorított szájjal Nahuel.

Túl sok kérdés, és információ zúdult rám egyszerre. Észre sem vettem, hogy egyszerre fogta a kezemet Jean, Damon és Nahuel, a vállaimat pedig Eren markolta jó erősen, miközben mindenki elkerekedett szemmel, döbbenten nézett rám. Megint csak problémát okoztam.

- Fáradt vagyok – hajtottam le a fejemet, és egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Eren elengedett, mire homlokomat az asztallaphoz nyomtam. Pihenésre és csendre volt szükségem. Ilyen még sosem történt. Ennyire durván még sosem kólintottak fejbe az óriások gondolatai. És már többé nem is Ymir-samát értettem… hanem már a saját nevemet; Ivy-samát. Lehet, hogy csak az ólmos fáradságtól hallottam ezt, de az is lehet, hogy mindig is Ivy-samát mondtak, csak túl messze voltak ahhoz, hogy kristálytisztán halljam a gondolataikat. Ez még jobban megijesztett. Ha eddig féltem az Ötvenötödik Felfedezőúttól, akkor a mostani érzéseimmel még csak össze sem tudom hasonlítani a kettőt.

Végül addig nem hagytak békén, amíg el nem meséltem mindent töviről-hegyire. Persze, azért a nevemmel kapcsolatos részeket kihagytam, hisz amíg még magam sem voltam biztos a dolgokban, nem akartam terhelni a többieket.

- Miért nem szóltál előbb? - kérdezte komoran, és nagyon nagyon hidegen Rivaille.

- Nem akartalak titeket hülyeségekkel terhelni – túrtam zavartan a hajamba.

- Ez nem hülyeség! - csapott ököllel az asztalra Nahuel. Ő volt mindenki közül a legdühösebb és a legcsalódottabb. Nos, megtudtam érteni az érzéseit.

- Buta vagy – sóhajtott fel Jean. Nem is értettem, miért mondd ilyeneket, és minden fáradtságom ellenére tiltakozni szerettem volna, amikor hirtelen az ölébe kapott, mint anno a Föld Alatti Városban, és minden előzetes nélkül felcipelt az emeletre. Eleve kis termetű vagyok, Jean pedig hozzám képest magas és kifejezetten izmos is, így eléggé eltörpültem a karjai között. Annyira nem bántam az egészet, még magamnak is nehéz volt bevallanom. Inkább csendben tűrtem, hogy felcipeljen Damon, Nahuel, Eren és Armin közös szobájába, a miénkével szembenibe, majd letegyen a bátyám ágyára.

- Aludj – közölte halkan, majd hátrálni kezdett az ajtó felé.

- De nem tudok. Ne hagyj itt! – ültem fel rémülten.

- Várjam meg, amíg elalszol? - kérdezte felvont szemöldökkel, bár a szokásostól eltérően egy cseppnyi gúny sem volt a hangjában. - Ugye nem akarod, hogy esti mesét meséljek, és altatót énekeljek?

- Isten őrizzen! - nyögtem fel fáradtan, majd visszahanyatlottam Damon ágyára. - Csak ne hagyj egyedül – fordultam a fal felé, és magzat pózba gömbölyödtem. Pár másodpercig semmit nem hallottam, aztán besüppedt alattam az ágy, és döbbenten merevedtem le. Jean befeküdt mellém…

- De csak amíg nem alszol el – mondta halkan, én pedig felé fordultam. Mellette minden félelmem elszállt.

- Köszönöm – suttogtam, majd behunytam a szemem, és próbáltam megálljt parancsolni zakatoló szívemnek.

Másnap reggel olyan energikusan és kipihenten keltem, mint addig még soha életemben. Nehezemre esett kinyitni a szemem, de amikor ez végre sikerült, észrevettem, hogy rajtam kívül még mindenki alszik, teljes sötétség honol kint, és mellettem nem a bátyám, Damon fekszik, hanem… Hanem még mindig Jean!

Elkerekedett szemekkel néztem a szinte gyermeki ártatlansággal mellettem szunyókáló fiút, aki egy percre sem mozdult el mellőlem az éjjel. Megmagyarázhatatlan melegség öntötte el a szívemet, de még csak nem is akartam ilyenekre gondolni. Csak az emberiséget akarta menteni, hiszen ha nem alszom ki magam ma éjjel sem, akkor lehet, hogy végkimerültségben meghalok, esetleg egy óriás játszi könnyedséggel élve fel fal, ennek következtében semmit nem teszek az emberiség előrelépéséért, és mindenki előbb-utóbb meghal. Teljesen logikus lenne ez a gondolkodás Jean részéről. Ez egy ördögi kör, az egyszer biztos…

Halkan, nehogy felébresszem békésen alvó társamat, kibontakoztam Jean óvó karjai közül, és az ajtóhoz botorkáltam. Még egyszer visszanéztem a fiúkra, aztán észrevettem, hogy Damon és Nahuel egy ágyban alszanak, mint egy tipikus veszekedős testvérpár, kitúrták egymást, és egyiküknek sem jutott a takaróból. Mosolyogva néztem végig a szoba alvó tagjain, tekintetem kicsit tovább elidőzött a tesóimon, majd átvonultam a lányok szobájába.

Készen állok rá. Minden rendben lesz. Velem van mindenki. Kivéve persze… Damont és Nahuelt. Miért kellett külön szedni őket tőlem??? Utállak ezért, Erwin Smith!!

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben az egész Felderítő Egység lóháton feszített a belső kapu előtt, készen egy újabb életveszélyes kalandra az óriások földjén.

- Kurvára félek – pillantottam a mellettem lévő fiúra.

- Én is – súgta vissza Jean. A szemében valódi rettegés bujkált. Öt perc múlva pedig elkezdődött az Ötvenötödik Felfedezőút.