5

Sziasztoook! 

Igen, itt vagyok és élek, és ezer bocsánat, amiért több, mint másfél hetet kellett várni az új részre! Őszintén nem tudom, hogy mi történt...

De most itt van, meghoztam nektek, és nagyon remélem, hogy nem fogtok nagyon megutálni ;)

Jó olvasást, és köszönök mindent!!! <3

5.fejezet: A Pokol mélyén

Azt sem tudtam, ki vagyok és hol vagyok, amikor felébredtem. A fejem szétakart robbanni, amikor a szemeimet nyitogattam. Teljes sötétség honolt a szobában, csak nagy erőlködések árán sikerült ráébrednem, hogy az ágyamban fekszem, és a lakhelyünkön vagyok. Nem értettem, hogy a többiek miért nem ébresztettek fel, hiszen rajtam kívül senki nem volt a szobában, így feltételeztem, hogy már elkezdődött az edzés, vagy minimum a reggeli.

Próbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, de a bal könyökömbe és a bordáimba minduntalan éles fájdalom nyílalt. Azt sem tudtam, honnan szereztem a sebeimet, és istenemre esküszöm, semmire sem emlékeztem a történtekből, csak arra, hogy nyílik a kapu, és elindulunk az Ötvenötödik Felfedezőútra.

Talán az is csak egy álom volt? Lehet, hogy még el sem kezdődött…

Lassan, nagyon-nagyon nehezen és óriási fájdalmak árán felültem az ágyamban, és miközben a fejemet, szemeimet, halántékomat dörzsölgettem, letettem meztelen talpaimat a hideg parkettára.

Mi a franc történt velem?

Azért mégis csak arra tudtam összpontosítani, hogy katona volnék, vagy mifene, úgyhogy gyorsan magamra kapkodtam a felszerelésemet, és miközben a fejem tetején kontyba kötöttem derékig érő szőke hajamat (a Hadnagy állandóan panaszkodik rá), leindultam az étkezőbe.

Iszonyatosan fájtak a bordáim, de nem nagyon érdekelt. Sasha egyszer mesélte, hogy a Hadnagy még nyílt töréssel is megtartotta az edzést, sőt, még egy Felfedezőutat is végigcsinált vele, úgyhogy ha neki ment, nekem is menni fog. Legalábbis én ezt gondoltam.

Bekukkantottam az ebédlőbe, ahol éppen javában folyt a reggeli. Általában az étkezéseink vidáman szoktak telni, most azonban mindenki arcára sötét árnyék vetült, senki sem szólalt meg, úgy lapátolták magukba az ételt.

Mi a franc történt itt?

Tettem egy lépést a többiek felé, azonban rosszul léptem, aminek hatására egy reccsenést hallottam, amit kínzó fájdalom követett, én pedig térdre borultam, és miközben patakzottak a könnyeim a fájdalomtól, két karommal körbeöleltem törött bordáimat.

- A rohadt életbe! - Folyamatosan káromkodtam. Mindenki azonnal odaugrott hozzám segítségért, de elutasítottam a segítő kezeket, és bár nagy nehezemre esett még a beszéd is, csak azt kérdezgettem, hogy mi történt. Szemeimmel kétségbeesetten kerestem a tesóimat. Túl sokáig voltam távol tőlük, aminek hatására kezdtem bepánikolni. Látni akartam őket, hogy legalább egy kicsit megnyugodjak, akkor talán még azt is hagytam volna, hogy lekezeljenek, de így csak a többieket láttam, idegeneket, akik számomra nem jelentettek többet osztagtársaknál, hiába mondogattam magamnak, hogy ők a barátaim, még magamat sem tudtam meggyőzni.

- Ivy, nyugodj meg! Ne sírj már! - ordította a képembe Jean, mire abbahagytam a bőgést, és szipogva néztem mogyoróbarna szemeibe.

- Mi történt? Nem emlékszem semmire… - csuklott el a hangom, és lehajtottam a fejem.

- Iv, én… nagyon sajnálom – szorított rá Jean a csuklómra.

- Mégis mit? - kérdeztem értetlenül.

- Jean, ne! - tette a vállára a kezét Eren. Jean undorral az arcán felnézett rá, de hamar átvette helyét valamiféle fájdalmas tekintet, és lehajtotta a fejét. Akkor vettem csak észre, hogy mindenki körülöttem térdel, kivéve a Hadnagyot, aki csak szótlanul, érdektelenül ült a helyén az asztalfőnél, és minket bámult, meg Erent, aki Jean mögött állt, és fogta a vállát.

- Mi történt? - kérdeztem még egyszer. Többen felszisszentek, Christa sírni is kezdett. Aggódva néztem rá.

- Mi a baj? - kérdeztem halkan, gondterhelt ábrázattal, mire még jobban sírni kezdett.

- Ne már, Christa, ha valakinek itt sírnia kell, az én vagyok! Mi a francért törött el a csontom? Vagy a csontjaim… És hol vannak a tesóim? Ne idegesítsetek fel még jobban! - hadartam. Jean felemelte a fejét, aztán mindkét kezével rácsapott a vállaimra.

- Iv… Nahuel és Damon meghaltak! - mondta ki halkan, mélyen a szemembe nézve, bennem pedig egy világ tört össze.

- Jean!! - kiáltottak rá többen is. Én csak pislogás nélkül meredtem magam elé, miközben úgy éreztem a szívem milliónyi apró darabra szakadt, és már nem maradt más, csak a kínzó, félelmetes üresség, és a fájdalom, a tudat, hogy egyedül maradtam. Nagyon lassan sikerült visszaemlékeznem a történtekre, már láttam magam előtt a fiúkat, akik csak engem próbáltak védeni egy csapat Rendellenestől, végül pedig a halálmartalékukká váltak, és a beszélő Mark nevű óriást, aki még a tesóimat is próbálta védeni.

Remegni kezdtem, de nem sírtam. Mérges voltam és magányos, de koránt sem szomorú. Világosan meg lett nekik mondva, hogy maradjanak a saját helyükön, ha nem jönnek utánam, ez az egész nem történt volna meg! Csak megölették saját magukat…

- Hanji Zoe éppen a beszélő óriásoddal foglalkozik – zökkentett ki a gondolataim közül a Hadnagy. Élettelen tekintettel néztem fel rá. Nem nagyon érdekelt, mit mond. Láttam rajta, hogy kicsit meghökkent az arcomat látva, bár nem csak Ő, hanem a többiek is.

Próbáltam felállni, de nagyon fájtak a bordáim, így Armin és Eren elkaptak, majd valahogy elcipeltek az orvosiba. Valamit magyaráztak arról, hogy már begipszeltek meg gyógyszert is kaptam, aztán két napra teljesen ki voltam ütve, most csak a hirtelen ugrabugrálástól tört el az egyik bordám, mert amúgy volt olyan csontom is, ami szilánkosra tört a zuhanás következtében. Ennél többet nem tudtam felfogni a mondandójukból, pedig folyamatosan beszéltek hozzám, láttam, ahogy mozog a szájuk, de nem hallottam, mit mondanak. Csak Damon és Nahuel jártak a fejemben, a szívem egyfolytában fájdalmasan sajgott.

Mire egyáltalán feleszméltem, megint az ágyamban voltam, és a sok gyógyszer miatt el is nyomott az álom.

Egy hétig csak feküdtem az ágyamban, és bámultam a plafont. Elvoltam merülve a gondolataimban, az érzéseimben, de valójában semmit nem éreztem, csak a magányt és a fájdalmat, pedig mindenki meglátogatott az edzéseik után, bármennyire is fáradtak voltak, mindig eljöttek, és elmesélték, hogy mi történt aznap. Talán a lelket próbálták tartani bennem, de nekem kedvem sem volt az élethez, úgy éreztem, teljesen értelmetlen, néha azt kívántam, bárcsak engem öltek volna meg az óriások. Nappal egész nap egyedül voltam, és egy helyben feküdtem, pedig legszívesebben mentem volna, csináltam volna valamit, mert egyszerűen képtelen voltam tovább gondolkodni. Lelkileg annyira legyengültem, hogy többször is elájultam, amikor felülni próbáltam, alig ettem valamit, ennek következtében pedig többször is kapcsolatba kerültem az óriásokkal. Éreztem Mark jelenlétét, sokkal közelebb volt, mint a többi óriás, a többiek elmesélése szerint itt van a Főhadiszálláson, és Hanji osztagvezető foglalkozik vele, de nem hajlandó megszólalni. Egyébként nagyon őrzik, mert nekem azt mesélték, hogy az előző óriásokat Annie Leonheart megölte, csupán bosszúból. Egyébként ő továbbra is egy kristályszerű cuccba van begubózva, kómában van, nem mozdul, így semmit sem tudnak kiszedni belőle. Hol Rivaille, hol Erwin Smith voltak lent vele, de a Hadnagy nagyon elfoglalt lett az osztagunk edzésével, meg egyébként is, állítása szerint mi vagyunk a legbalhésabb osztag az egész Felderítő Egységben, így napi huszonnégy órás felügyeletet igényelünk. Nos, megtudtam érteni, azok alapján, amiket a többiek elmeséltek, tényleg nem viselkedtek túl jól.

Amikor már mozoghattam is volna, sőt, akár az edzéseken is részt vehettem volna, én akkor is csak egy helyben feküdtem az ágyamban. Nem hittem volna, hogy létezik ilyesfajta fájdalom. Még az elképzeléseimet is felülmúlta. És teljesen tönkretett. Lassan egy élettelen, üres bábbá váltam.

Talán egy hónap is eltelt. Lehet, több is. Nem érzékeltem a körülöttem pezsgő világból semmit. És ezt hamarosan mindenki megunta. De tényleg. Egy napon arra lettem figyelmes, hogy nem jönnek meglátogatni. Még a szobatársaim, a lányok sem beszéltek hozzám. Azt hittem, meghülyülök, de komolyan. Néhány napig bírtam, aztán egyik nap már én is készségesen felkeltem hajnali fél hatkor, magamra öltöttem a felszerelésemet, lementem a többiekhez, és késve, de csatlakoztam a reggelihez. Semmit nem kérdeztek, csak rám vigyorogtak, amit könnyes szemmel viszonoztam. A kis genyók. Tudták, mivel nyerjem vissza az életkedvem. A sok magányosan töltött nappal és éjszaka után, a rengeteg gondolkozás következtében rájöttem, hogyha más nem, az bosszúvágyam és a harci kedvem mindig velem lesz… Talán ez a két érzés segíthet a túlélésben, az emberiség megmentésében, és ha ezek sikerülnek, akkor egyszer talán képes leszek megbocsájtani magamnak a testvéreim miatt. Addig viszont mindent elfogok követni, hogy sikerességre vezessem az emberiséget a képességeimmel. Van még remény, és soha nem szabad feladni!

A Hadnagy még aznap elrángatott Hanji Zoe-hoz, az őrült szemüveges nőhöz, aki Markkal foglalkozott. Rengeteg katona állta körül a hölgyet és a Rendellenest, akit sok-sok lánc és szög szorított a földhöz, szinte nem is tudott mozogni, aminek azért valamennyire örültem. Nem nagyon akartam a történtek után közel kerülni egy óriáshoz sem. Csak a gyűlöletet éreztem az összes iránt. Ebbe még Mark is beletartozott. Képtelen voltam rá másképp nézni, ő is csak egy szörny volt, egy vadállat, egy gyilkos szarkupac, ezekre egyszerűen szavakat sem találok. Bár, a legegyszerűbb megmagyarázás, hogy; csak egy óriás.

Amikor odaértem, Mark nagy nehezen felnézett, egyenesen rám, bele a szemeimbe, mire vetettem rá egy gyűlölködő, gyilkos pillantást, és elfordítottam a tekintetem, inkább Hanjira néztem, hátha mondd valamit.

- Velem nem hajlandó kommunikálni! Pedig mindent megpróbáltam – monda szipogva, a szemét törölgetve. Felsóhajtottam, és a vállára tettem a kezem.

- Hogy vagy képes így viselkedni velük? Ezek szörnyetegek – sütöttem le a szemeimet. A Rivaille Osztag is velem tartott, úgyhogy ők mind mögöttünk álltak, és nézték a leszögezett Rendellenest.

- Talán most szörnyetegek. De van egy érzésem, hogy ez nem mindig volt így. Ők is csak érző lények – magyarázta Hanji a földet nézve.

- Nem tudok így gondolni rájuk – suttogtam magam elé.

- Tudom. És teljességgel megértem. Részvétem Damon és Nahuel miatt – nézett mélyen a szemembe, mire felé biccentettem egyet.

- Mit kell csinálnom? - kérdeztem az óriásra nézve.

- Csak beszélj vele. Bármiről. A lényeg, hogy válaszoljon neked – mosolyodott el Hanji, és a szemében újból izgatott csillogást véltem felfedezni. Sóhajtva közelebb léptem Markhoz, aki próbálta térdre küzdeni magát, gondolom, abból a célból, hogy megint meghajoljon előttem, de nem sikerült. Valamiféle hüppögő hangot hallatott, mintha sírni készülne.

- Szia – köszöntem neki halkan. Csak nézett rám szomorúan, nem válaszolt. - Jól vagy? - préseltem ki magamból a következő szavakat nagy nehezen. Lassan megrázta a fejét, mire az emberek vagy felszisszentek, vagy visszafojtották a lélegzetüket, és várták a folytatást. Hátranéztem, valamiféle segítséget vagy támogatást várva az osztagomtól, és elsőként Erent pillantottam meg. Kisfiúsan elmosolyodott, feltartotta a hüvelykujját, majd a kezével intett, hogy forduljak meg és csináljam. Elmosolyodva bólintottam, és újból Mark felé fordultam.

- Emlékszel még a nevemre? - kérdeztem tőle. Erre nyitogatni kezdte a száját, és nehezen ugyan, de válaszolt.

- Ivy… sama… - nyögte ki.

- Nyugodtan elhagyhatod a „samát”. Talán japán vagy? - billentettem oldalra a fejem. Mark erre bólintott. Valaki a hátam mögül felkiáltott, többen is ellenkezni kezdtek, azt hajtogatva, hogy „Ez hülyeség!”, vagy éppen „Ez lehetetlen!”. Megtudtam érteni a reakciójukat. Én is körülbelül ezt éreztem.

- Ne nézz hülyének! Tudod, nagyon nehezemre esik most jópofizni veled! - háborodtam fel, és kiabálni kezdtem vele ökölbe szorított kezekkel.

- Na, ne szórakozz velünk! - kiáltott rá egyszerre Sasha és Mikasa a hátam mögül.

- Ivy, ne! Hagyd, hadd beszéljen! - ragadta meg Hanji a csuklómat.

- Te hiszel neki? - néztem rá hitetlenkedve.

- Gondolkozz logikusan! Valószínűleg egyszer minden óriás egy ember volt! – kezdett magyarázkodni. Kitéptem a csuklómat a kezei közül, és mérgesen néztem hol rá, hol az óriásra.

- Ez nem történhet meg! Mark, figyelj rám! Ez igaz? Egyszer minden óriás ember volt? - kérdeztem tőle kiabálva. Nem válaszolt, csak a tenyerébe temette az arcát, és rázkódni kezdett a válla.

- Ne bőgj itt nekem, hanem válaszolj! - vesztettem el a türelmemet, és a pengéimet kirántva közeledni kezdtem felé, de többen is lefogtak.

- Ivy, nyugodj meg!!! - kiáltott rám Reiner. - Nem ölheted meg a tesztalanyt! Értékes információkat szerezhetünk tőle! Ne csináld, hanem gondolkozz! - fordított maga felé, úgy köpte az arcomba a szavakat. Gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal, lihegve ellöktem magamtól, majd visszaraktam a pengéimet a tartókba. Hátrálnom kellett pár lépést, így Jeanba ütköztem, aki átfogta a vállaimat, és tulajdonképpen rám dőlve átölelt. Nem értettem, hogy mit csinál és miért csinálja, de, hogy abban a pillanatban ez a gesztusa hihetetlenül jól esett, az biztos, és azt kívántam bárcsak sohasem engedne el. De feladatom volt, amit szerettem volna befejezni. Ráadásul ezt nem szabad. Egy katonának ezt nem szabad. Egyenlő a halállal. Mégsem tudtam ellökni magamtól.

Egy ideig így álltunk, nekem pedig sikerült megnyugodnom, úgyhogy nagy nehezen odaléptem a Rendelleneshez.

- Ivy… sama… Nem… Bocsánat… Csak Ivy… Mesélek valamit – mondogatta halkan, rekedtes hangon. Felsóhajtottam, és közelebb lépve hozzá, leültem vele szemben, törökülésben, mellém pedig Jean telepedett. Elpirulva néztem rá, de ő csakis kizárólag az óriást nézte. Kicsit közelebb ültem hozzá, hogy érintkezzen a bőrünk, mire láttam, hogy féloldalasan elmosolyodik. Lassan az egész osztag körénk telepedett, Mark pedig mesélni kezdett.

- Több, mint száz… éve vannak… a földön óriások… Generációról generációra… öröklődik egy képesség… a család női tagjain keresztül… Ezt a képességet most te birtoklod… Előtted anyukád volt… a Kiválasztott. Ez a képesség… egyben átok is… Lehetővé teszi… hogy a képesség birtokosa… felszabadítsa az óriásokat… mert ahogy mondtad… minden óriás egyszer ember volt… Száz éve néhány ember… kapott egy mérget… ami miatt szörnyeteggé váltak… ez a méreg egyre több és több embert… fertőzött meg… Ezért az óriások soha nem… fognak elfogyni… akármeddig is irtják őket… az emberek…. Csak is te vagy rá képes… hogy felszabadíts minket… az óriások már… nincsenek tudatuknál… nem tudják, hogy valaha… emberek voltak… élvezettel teszik, amit tenniük kell… A Teremtőnk megparancsolta nekünk… hogy pusztítsunk el téged, Ivy… de én képtelen voltam rá… csak bele kell nézni a szemedbe… és képtelenek vagyunk engedelmeskedni a parancsnak… Ha óriások által halnál meg… soha nem lehetne minket felszabadítani… és az emberiség hamarosan… kihalna… Ezért hagyott el téged… az igazi családod… - fejezte be. Az utolsó mondatnál Jean felém kapta a fejét, én pedig fájdalmasan felnyögtem és megremegtem. Mindenki szájtátva hallgatta a Rendellenes előadását. Fejemet Jean vállára hajtottam, eltakartam az arcomat mindenki elől. A fejemben ezer meg ezer kérdés cikázott, úgy éreztem, ha tovább kell gondolkoznom, egész egyszerűen meghülyülök. Az emberek eléggé hisztérikusan reagáltak a helyzetre.

- Ki a „Teremtőtök”? - tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.

- Egy ember… Egy férfi… Nem tudom a nevét… Én sosem láttam… - felelte Mark.

- Ezt nem hiszem el – sóhajtottam fel.

- Figyelj rám, Ivy… Van egy képességed, amivel… megtudod bővülni az óriásokat… Csak nézz mélyen a szemükbe… és add ki a parancsot… ne gondolkodj… csak csináld… Akár az óriásbőrbe bújt… emberekkel is sikerülhet! - mondta a tőle telhető leggyorsabban Mark. Elkerekedett szemmel néztem rá, aztán hirtelen egy lovas katona a Felderítő Egységtől, üvöltve megjelent a hátunk mögött.

- A Kolosszális Óriás megjelent Trostban! Mindjárt áttöri a Rózsa Falat!!! - üvöltötte.